PóóóÓÓóóók

Ha nem tudsz röhögni magadon, mi majd megmutatjuk, hogyan kell.

Naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Utolsó kommentek

Ütötte-vágta a fehér botjával

2010.12.01. 09:39 - Pók

Címkék: archív értékellek mint pókot

[Segített kerékre állítani]

Jó napot. Gézuka vagyok. Ezt a kéziratot egy palackban találtam, egy pendrájvon. Mellette könny- és vércseppek, virágszirmok voltak. A közelben csókolózó galambpár. Kicsit odébb éhes, ázott kismacska. Nem tudom, mi van. Aggódom barátomért. Egy hónapja nem hallottam felőle.

A kéziratot változtatás nélkül közreadom.

----------

Ülök, és Gézuka símogatja a halántékomat. Tortát sütött névnapomra. Biztosan szép. Nem tudom. Eszem. Finom. Blogot olvas fel nekem a szoftver. Én is írni akarok. Rágyújtok. A füst felszáll, ki az ablakon, és Gézuka szótlanul néz utána. Azt hiszem. Így képzelem el.

Írok. Elolvastatom a géppel. Gépiesen kong a géphangja. Személytelen. Az a jó. Bárcsak én is az lehetnék. De nem vagyok.

"Huszon... Mennyi?" - kérdeztem, in medias res, fehér botommal kopogtatva, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

"Huszonöt. Huszonöt öltés volt" - válaszolta a gyönyörű ápolónő. Igen, gyönyörű volt. A hangja, a kisugárzása, az aurája, a feng shuija. "Ennyivel kellett összevarrnunk a fejbőrét, amikor Szabados Ernő büntetett előéletű rabló önt sajnos leütötte és elrabolta az ön pénztárcáját." - folytatta. Nevettem. "Hja, nem először csinálja Ernő... Ő a kedvenc rablóm."

"A lakáskulcsa beesett a csatornába, ezért ma éjjel kénytelen lesz nálam aludni" - mondta kacér mosollyal. Igen, meghallom a nők hangján a kacér mosolyt. Nem ma kezdtem a vakságot, és elég profi vagyok benne.

"Esztella a nevem" - mondta. Majd súgva hozzátette: "Maga nagyon szép fiú!"

Elpirultam. Kifinomult érzékelésemnek köszönhetően arcbőrömön megéreztem azt a kis légáramlást, amit Esztella kacsintása keltett.

Aznap éjjel az érzelmek évtizedes álmukból riadtak fel bennem, és sírva, egész testemben remegve, óriási gyönyörben forrtam össze Esztellával. Ő is sírt. Elmondta, a dédapja vak volt, állandóan ütötte-vágta a fehér botjával, ráadásul mindig leverte a kedvenc poharát. Ezért nem szánja a vakokat. Sőt. Irigyli őket. Néha ő is becsukja a szemét. De aztán mindig kinyitja. 

Mindig.

Költő e nő!

Hozzá költöztem.

Soha többé nem mentem vissza a régi lakásomba. Nem érdekeltek a Braille-írásos könyveim, mert Esztella búgó hangon olvasta fel a sajátjait. Nem érdekelt a sok, színtelen, vakok számára készült ruhám, mert Esztella vett nekem gyönyörű új ruhákat. Nem érdekelt a sarokban nyüszítő, azóta valószínűleg éhen döglött kutyám, mert Esztelláé sokkal aranyosabb volt.

Életem vak egén felfénylett a nap sugára, amit élő, érzéki, emberi, férfiúi bőrömön először érezhettem igazán. Csodálatos időszak volt.

Rengeteget nyaraltunk, utaztunk, és mindig mindent leírt, érzékeltetett, elmesélt. Csodálatos elbeszélő volt. Mondta is, hogy keresték már a szakítós blogról, de nem vállalta. Inkább velem akart lenni. Én meg hittem neki... Amikor az óceánt néztük a repülőről... Igen, néztük, nem véletlenül fogalmazok így... Nos, akkor kezemet egy kis lavórba merítette, amit lágyan kavargatott az ő kezével, és rákocskákat, guppikat tett bele, hogy érezzem én is, a megmaradt érzékeimmel, amit ő lát... Közben sirály hangját utánozta.

Amikor a Grand Canyont mutatta meg, kőszikla és szakadék hangját és tapintását érzékeltette, és aznap éjjel az ágyban meztelen testünkkel eljátszotta, milyen az, amikor a szellő behatol a sziklafalak közé, lágyan kering, majd (esetünkben kissé fingszagúan) távozik.

Ilyen csodálatos embert, ilyen nőt még soha életemben nem ismertem. Néha megcsíptem magam, hogy álmodom-e. Nem álmodtam. Néha felmerült bennem, hogy ez nem is történik meg velem... Hogy ez csak valakinek az agyszüleménye. Hogy kamu a sztorim. Hát, ezt a gondolatot már nem tudtam ilyen könnyen elhessegetni.

De valami feltűnt egy idő után. Esztella soha nem akarta, hogy Gézuka lássa. Valahányszor mondtam, hogy a legjobb barátom most már igazán megnézné, mindig hirtelen programja akadt. Hol a nagynénje vastüdejébe kellett laposelemet vennie (vele mentem, és hallottam a szörnyű gépezet zihálását, és áldottam szerencsés sorsomat, hogy tőlem csak a szemeimet, nem a tüdőmet ragadta el a halál), hol hirtelen követelte, sikítva, a Budavári Sikló kocsijában, hogy azonnal tegyem magamévá... Ami jól is esett ostoba fejemnek... De Gézuka nem láthatta.

Kivéve egy végzetes napon. Gézuka úgy tartja, hogy egy vak seggfejnek vak kurvával kell járnia. Neki, a süketnémának, süketnéma felesége van. Ellenezte Esztellát. Legalább is azt hiszem. A jelbeszédét nem látom, a hangját nem hallhatom. Ő sem hall engem.

Lehet, hogy ezért a legjobb barátom.

Lehet, hogy ha tudnánk kommunikálni, meggyűlölnénk egymást.

Lehet, hogy Gézuka egy köcsög. Ez csak most ugrott be. Na mindegy. Azért csak nem az.

Mentem a kórházba a varrataimat kiszedetni, de Esztella nem volt ott. Sőt, rajtam keresték. Gondoltam, otthon megkérdezem, mi van vele. De otthon sem volt. Végigtapogattam a lakást. Sehol. Csak egy üzenet fogadott tőle, Braille-írással: "Szeretlek, drágám. De elragadott tőled a zord világ. Talán látjuk még egymást, de ne várj rám."

Megfordult velem a világ. Kilenc hétig a földön ültem, és sírtam. Gézuka adott ennem, ő fürdetett, ő takart be este, ő pisiltetett. Mégsem köcsög. Iletve... Mindegy, hagyjuk.

Gézuka begépelt egy levelet a számítógépembe, amit az felolvasott. Így a személytelen géphangon keresztül sikerült végre egyszer kommunikálnia velem. Ezt mondta.

"Esztellának három szeme van. A világ gyűlöli. Félt, hogy ha megtudod, nem fogod szeretni többé. Próbáltam mondani neki, hogy ez nem igaz. Te sokkal mélyebb érzésű férfi vagy anál (sic!). Ezért is... Én... Mindegy, ezt hagyjuk. Nem tudom, hol van Esztella. Félek, a legrosszabbra kell felkészülnöd. Ha bármiben segíthetek... Érzelmileg..." 

Nem bírtam elviselni. Gézukát ellöktem magamtól. Aztán elveszítettem az eszméletemet.

Ködös képek jelentek meg előttem. Nem álmodtam. Láttam. Évtizedek óta először. Felpattantam. De elszédültem, elestem. Nem értettem, mi van.

Gézukát láttam, hogy rám néz, és szomorúan kimegy a kórházi szobából. Valamint a tükörben saját magamat. Az egyik szemem barna volt, nem kék. És láttam vele. Elájultam.

Pár nap múlva már olvasni is tudtam. Egy illatos levél volt az éjjeliszekrényemen. Életemben először láthattam Esztella kézírását.

"Szerelmem,

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek az élők sorában. Fölösleges, harmadik szememet neked akartam ajándékozni. Ezért tűntem el. Meglepetésnek szántam. De amikor kivágták az orvosok, véletlenül belevágtak az agyamba is.

Beperelném őket, de ah, már késő. Most mondják, hogy még három másodpercem van hátra. Kettő. Egy. Szeretl..."

És itt vége szakadt a levélnek.

Lementem a hullaházba, és a fülébe suttogtam. "Drágám, nem halhatsz meg. Mert szeretlek. Minden, amit az orákulum mondott, valóra vált eddig. Csak az nem, hogy együtt elmegyünk moziba. Vettem neked egy mozit. Szeretlek. Fel fogsz támadni. Meglátod."

Azóta is ott várok. De nem támad fel. Az orvosok szerint nincs remény. A szememmel is egyre rosszabbul látok. Nem érdekel. Sőt. Ezt már vakon gépelem. Ezt érdemlem az élettől.

Hideg van a hullaházban. Bezárkóztam hétvégére. Várom a halált. Ezt az üzenetet kidobom az ablakon, ebben a palackban. Hátha eljut a szakítós blogra. Ég veled, kegyetlen világ.

---------------

A kézirat itt megszakad.

A bejegyzés trackback címe:

http://pooooooook.blog.hu/api/trackback/id/tr692448390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Laci Today Magazin · http://www.lacitoday.blog.hu 2010.12.03. 14:34:36

"ezt a kéziratot egy palackban találtam, pendrive-on" :)

SÍROK :)