PóóóÓÓóóók

Ha nem tudsz röhögni magadon, mi majd megmutatjuk, hogyan kell.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Utolsó kommentek

Elég párszázszor megesküdnöm rá, és már el is hiszi?

2010.12.10. 08:59 - Pók

Címkék: archív értékellek mint pókot

[A költségvetésben mint bevételi forrás szerepeltem]

Sziasztok! 

Roppant tanulságos lesz a történetem. Figyeljetek jól!

Roppant intelligens, de annál szerényebb és szegényebb lány voltam. Az egyetemet intelligencia-empátia-kommunikáció-mártír szakon végeztem, napi 34 óra elfoglaltságot jelentett, de én zokszó nélkül tűrtem, mert ezáltal váltam még szuperintelligensebbé. 

Az egyik tanárom mondta, hogy ez így mind nagyon szép, de azért kéne egy kis élettapasztalat is, és néha a könyvek közül kimozdulhatnék egy kicsit. Illetve a természetes intuitivitás is fontos tulajdonság. Nem kellett kétszer mondani: rögtön felvettem az élettapasztalat-intuíció szakpárt is, és megvettem a "Hogyan mozduljunk ki a könyvek közül a valós életbe egy kicsit?" című harminc kötetes könyvsorozatot.

Eddigre már napi nyolcezer órát tanultam, és percenként négymilliót költöttem a tanulmányaimra. Én lettem a világ legszegényebb embere, sokáig vezettem a Forbes magazin listáját. (Aztán megelőzött egy ember, aki véletlenül elkártyázta Amerikát, pedig nem is volt az övé, és most élete végéig fizetheti... Rohadék.)

A templom egerétől kaptam száraz sajtot, uzsorakamatra, mást nem ehettem. A patakban mostam, barlangban aludtam, minden este megevett és kiköpött a medve.

És közben volt egy vőlegényem. Csodálatos, intelligens, magas, jóképű, vékony, dús hajú, vonzó, kedves férfi volt. Szerettem. Szeretett. Rengeteg pénze volt, de nem adott belőle. Sőt, mint elmagyarázta, őt úgy nevelték, hogy minden fillért be kell osztania. Amikor együtt mentünk valahová, gondterhelt arccal számolta, ki hányat lép, és amikor kiderült, hogy az ő cipője többet kopik, vagy helyet kellett cserélnünk, hogy ő haladjon a belső íven, vagy cipőt (de olyankor nagyon szenvedett a 36-os tűsarkú cipőmben), vagy a nap végén kiszámolta, hogy 1,03 forinttal jövök neki a cipőkopásbeli különbségünk miatt. 

Ezt mind eltűrtem, mert én sem vagyok tökéletes. És azt hittem, minden férfi ilyen. Igaz, hogy eddig egy ilyet sem láttam, és ebből rájöhettem volna, hogy ez nem természetes, de ezt a fajta intelligenciát csak egy későbbi félévben tanították.

Hat boldog év után egyszer szakítottam vele. Elmondtam neki, hogy mennyire borzasztóan zavart hat éven keresztül az undorító, féregszerű, gusztustalan, férfiatlan spórolása. Ugyan kérdezte még az elején, hogy kell-e bármiben változnia, én meg nemet mondtam, de hát egyrészt konfliktuskerülő vagyok (szigorlatoztam is belőle), másrészt meg ha mondani kell, akkor már régen rossz.

Ezért akkoriban még azt mondtam neki, hogy nem kell semmiben változnia. És magamban sírtam, amikor elhitte. Mert hogyne kéne változnia! Például amikor nem volt betervezve neki vécéköltség, és nekem kellett 230 km-re hazaszaladnom a biliért, mert persze vonatjegyre sem adott pénzt, nekem meg nem jutott eszembe kérni (előző héten vizsgáztam kéréstanból, de mázlim volt, hogy nem a pénzkérést húztam, mert azt meg sem tanultam, a múlt héten mondta öcsém, hogy létezik ilyen, nagyot is néztem)... És amikor átadtam neki a bilit, fizetnem kellett hozzá 2 forintot, mert közben elestem és nyílt csuklótörést kaptam, és a kilátszó csontommal egy cérnát véletlenül kihúztam a nadrágjából, ami emiatt a számításai szerint kilenc másodperccel hamarabb fog tönkremenni...

Ez engem akkor még nem zavart, de aztán felnyílt a szemem egy érzelemtan előadáson, és hirtelen visszamenőleg meggyűlöltem érte.

És később is mindig kérdezgette, hogy van-e bajom, én meg mondtam, hogy nincs, és halkan sírtam magamban... És amikor sokszor egymás után rákérdezett, hogy tényleg nincs-e bajom, és közölte, hogy szerinte igenis van valami, csak titkolom, akkor borzasztóan felháborodtam ezen, és egy óráig magyaráztam neki, búgó hangon, hogy el kell hinnie, hogy semmi bajom, és ő nem akarta elhinni, de ekkor kiborultam, hogy nem bízik bennem, és erre aztán végre nagy nehezen elhitte... Ó, hogy mennyit sírtam akkor álmomban! Ilyen könnyen be tudom adni neki, hogy semmi bajom? Elég párszázszor megesküdnöm rá, és már el is hiszi? Hát miért ilyen vak és önző?

Amikor kinyílt a szemem, onnantól minden nap minden percében és másodpercében borzasztóan zavart a szarrágása, olyannyira, hogy majdnem odáig vetemedtem, hogy szóvá tegyem neki! Minden másodpercben megtört bennem valami. Egyre mélyebbre rejtettem fájdalmamat, és ha egyedül lehettem egy pár percre, gyorsan összeírtam az összes sérelmemet, a korábbiakkal is összesítettem és egybevetettem, és addig erőlködtem, amíg hangos, hisztérikus bőgésben nem törtem ki. Arra azért kínosan ügyeltem, nehogy bármit is észleljen belőle a mocsok szemétládája. Ó, mennyire gyűlöltem!

Még volt pofája faggatni, hogy van-e bajom! Világhírű színészektől és pókerjákékosoktól vettem órákat, hogy elleplezzem a fájdalmamat. És ez a vak bolond bedőlt neki! Ó, mennyit sírtam ilyenkor! Persze csakis amikor nem látott.

Egyszer még arra is rákérdezett, hogy a spórolása zavar-e. Na, itt minden színészi képességemre szükség volt, hogy mosolyogva, hozzá bújva, a fülét harapdálva, másik kezemmel az ingjét kigombolva azt búgjam a fülébe, hogy "Dehogyis!" Közben belül sikítottam, és gyűlöltem. Hiszen még tudja is, hogy mivel kerget ki a világból, és még meg is gyaláz azzal, hogy rá merészel kérdezni! (Közben az általam kigombolt inggombját nézte aggoldalmasan: 5000 kigombolásra volt hitelesítve, és most ebből egy elveszett. Márpedig egy ilyen gomb legalább 34 forintjába került.)

Vettem egy hangszigetelt, mosolygós maszkot, és azt viseltem egy évig, miközben alatta sikítottam és üvöltöttem.

Addig tűrtem, amíg a szörnyűséges bűnei listája már hetvenkilós nem lett. Egyszer már nem bírtam cipelni a hátizsákomban. Le kellett ülnöm, hiába nézett aggódva a drága székre, amire csak ünnepnapokon volt szabad ülni. És akkor kezdtem el bömbölve felolvasni neki az egészet.

És hallgattam a férfiatlan hápogását, ami a döbbenetét követte.

Megmondtam neki, hogy egy undorító, ostoba, alacsony, ronda, dagadt, kopasz, taszító, undok alak. Gyűlöltem. És ő is gyűlölt.

A tanulság: a nagy kiabálás és katarzis és egy ember totális megalázása után olyan üresnek érzem most magam... Hiányzik még egyszer ugyanez. Eldöntöttem: ha lesz új pasim, mindent újra ugyanígy fogok csinálni!

A bejegyzés trackback címe:

http://pooooooook.blog.hu/api/trackback/id/tr962448439

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Paeonia 2011.07.03. 13:35:35

Baromi jó, olyan Leacock -os. :)

(lásd: Rosszcsirkeff Mária)