[A push-up melltartó szemét találmány] 

2004. augusztus 16-án délután négy óra kilenc perckor ültem a világosbarna IKEA-íróasztalomnál (bár volt rajta egy kávéfolt, ami sajnos nem jött ki, de azért halványult, és aznap nem is volt nagyon feltűnő, szóval nem hazudok, ha világosbarnát mondok), és Dell márkájú számítógépemen társkereső oldalakat látogattam (a gépet használtan vettem Géza haveromtól, aki egyébként előző héten eléggé beverte a nagylábujját, félt is, hogy eltörött, de szerencsére nem, csak jó sokáig fájt utána).

Írt egy Rozé nevű lány, aki azt állította, hogy a szemben lévő házban lakik, és az ablakon át lát engem, és tetszik neki, ahogy éjszakánként pornóvideókra verem a farkam, szóval úgy éreztem, nyert ügyem van. Viszont én soha nem láttam ezt a csajt. Fényképet nem volt hajlandó küldeni, azt állította, hogy fényképen mindig kicsinek néz ki a melle, nagynak az orra, pattanásosnak az arca, zsírosnak a haja stb. Tudjátok, hogy van ez.

El kellett mennem egy hétre hangyászsün-idomító táborba, ezért SMS-ben tudtam szerelmemmel tartani a kapcsolatot. Be is mentem a trafikba (ott félúton a Nyugati tér és a Szent István körút között, a páratlan oldalon, ami egyébként érdekes módon az 5. kerülethez tartozik, a páros pedig a 13.-hoz. Ezt akkor nem tudtam, lehet, hogy emiatt szakított velem Rozé), és vettem is egy (ha jól emlékszem) 3600 Ft-os feltöltőkártyát a kissé kopottas Nokia telefonomhoz, amin ráadásul a szóköz kicsit furán működött, ezért az SMS-eimben gyakran pontot vagy egyéb karaktert használtam helyette.

Sokat gondolok arra, hogy talán emiatt lett vége a kapcsolatomnak. 

Öt másodpercenként írtam neki "Szeretlek,drágám" témájú SMS-eket, ami gond volt, mert így nagyon hamar kimerültek a kártyáim, és a tábor vidéken volt, egy kis faluban, ahol csak a postán lehetett feltöltőkártyát venni, és a néni, aki kiszolgált, mindig olyan furcsán nézett.

Aztán találkoztunk, és egy hétig jártunk. Csodálatos volt, ilyen boldogságot azelőtt soha nem éreztem. De nagyon durva volt, amikor kiderült, hogy rúzsozza az ajkát: egyszer nem volt kifestve, és akkor rádöbbentem, hogy nem is vérvörösek az ajkai. Persze ezt csak a kocsi ablakából láthattam, mert egy hetes szerelmünk alatt egyszer sem szállt ki a kocsiból. Általában a Körúton autózott az anyukájával, én meg mellettük futottam, és a félig lehúzott ablakon át kommunikáltunk. Állítólag nem tudták, hogyan lehet kiszállni az autóból, ezért az egész életüket onnan intézték. Hiába, két szőke nő.

Egyszer beengedett a hátsó ülésre, és mondta, hogy szeretkezzünk. Jó, mondjuk ciki, de én nem tudtam, hogy ehhez le kellene tolnom a gatyámat, de hát még kicsit tapasztalatlan voltam, és igazán segíthetett volna. De nem tette.

Aztán el kellett mennie sakkfigura-polírozó táborba (ahá, szóval mégiscsak ki tudott szállni a kocsiból!). Új technikát fejlesztettem ki, és 2 másodpercenként írtam neki SMS-t, bár ehhez a szüleimmel kisebb lakásba kellett költöznünk, és a 76 éves nagymamámnak vissza kellett mennie dolgozni az öntödébe. De megérte, mert a végén válaszolt: "Mi van? Hagyjál már!!"

Ekkor álltam át a másodpercenkénti SMS-ezésre. A híd alatt laktunk, húgomat eladtuk szervkereskedőknek. Rozé ekkor megírta, hogy sajnos nem ilyennek képzeli az igaz szerelmet, és ne folytassuk.

Ennyit. 

Egy darab SMS-t.

Amikor én hatszáznégyezret írtam neki.

Ilyen férfit többet nem talál, az biztos.